Nem! Még mindig! xP De most már tényleg nem akarom megideológizálni, hogy miért. Egyszerűen nem tudom.. igen, ez a legjobb kifejezés rá. Kell az embernek egy motiváció ahhoz, hogy szorgalmasan csináljon valamit, én meg nem olyan vagyok, aki rá tudna állni egy folyamatosságot igénylő projectre. Már pedig muszáj! Eldöntöttem, szóval - reményeim szerint egyre sűrűbben - vagyogatok, vagyogatok és szoktatom magam rá. Olyan nincs, hogy ne sikerüljön!  ^^ Persze sokat segít, hogy a Blog írás, mint olyan mellett, van célja is a blogomnak. Most éppen az frpgs karaktereimet gyűjtöm ösze, meg a Novellás résznek is lett értelme. Leírom, hogy miket tudtam eddig kisilabizálni. Hogyan írjak, mik a hibáim, és talán visszaolvasva több értelmet nyer. Összeszedettebb lesz. Azt hiszem, remélem... ezzel elleszek. :)

Hát persze, hogy egy nappal azután tűnök el, miután kijelentem, hogy van egy szép kis időbeosztásom, és majd az alapján lesz időm mindenre, amit akarok.^^ Nagyon kreatív, sokan ajánlják. Nekem is bejött, olyan egy hétig? Talán még kevesebb is. Őszintén szólva nem a naptárommal van a baj, hanem velem. Igen. Olvashatta mindenki aki akarta. Velem, az emebrrel van a baj!
Nem tudom ki hogyan ( de nagyon úgy érzem, hogy sokan estek már át azon amin most én is), eképzelek valamit, aztán nem jön össze, Persze itt még ~ és valljuk be, máskor sem történt még meg ~ nem dől össze a világ, ám ahogy haladunk, a sok kis bukó összegyűlik. A sérelmek felhalmozódnak, és felteszi magának az egyén azt a végtelenül buta kérdést, hogy "Miért is csinálom?". "Van értelme?" 
Nincs! Jön a válasz. Semminek nincs! Úgysem fejezed be! Akkor meg minek csinálom egyáltalán? Hangzik fejünkben az egyértelmű konklúzió és inenntől egyenes út vezet a kedvtelenség hatalmas birodalmába. 

Sajnos sebek mindig lesznek. Sokan mondják, ~ jóakaróink, teszem hozzá ~ de ettől még nem lesz nem keserűbb a szánk íze tőle, hogy ha nem lennének, nem is lennénk jó úton. Azaz akarják mondani csak akkor ütközik nehézségekbe az ember, ha valamit csinál! Ha egyáltalán képes arra, hogy létrehozzon valamit! El tudja ezt valaki képzelni? Igen igen. Lehet bólogatni. Én is el tudom, már hogyne tudnám! Sok embernek mondtam ezt az okosságot én is. De megtapasztalni a bőrödön már mindjárt más, nem de? 

Öszeomlasz és hirtelen a világnak vége van, számodra véget ért az élet, nincs remény, nincs értelme a folytatásnak, mert "semmit sem tudsz úúgysem elérni" Semmi jót, hasznosat, olyat amit szeretsz. De ez nem igaz! És ilyenkor mondom én, hogy ha ezt dobják az arcomba, hogy kérem, na és? Hát itt meg itt hassaltam egy nagyott, sehol sem tartok, pedig ezt meg ezt meg kellett volna már csinálnom és mi lett belőle meg? Semmi!

Hupsz, akkor most mi legyen? Vegyük elő az eszünket, ha még nem dobtuk volna ki az önsanyargatás közepette és kérdezzük meg tőle, hogy abból, amit az előbb összehordtunk, mi is az igaz? Semmi! Jön a gyors válasz, és mérgünkben elhajítanánk.

Ekkor, ~ barátosném szavait nézegetve, mint önkéntes lelkiseglynyújtó és ideiglenesen az eszem ~ rájöttem, hogy úgy érzem, hogy nem tudok írni, pedig az az, ami kitölti az életem, miközben az eszem azt hajtogatja végig, hogy igaza van Stellának, és az érzéseim hazudnak, és ekkor rájöttem, hogy ezt meg akarom írni! ... nah ennyit arról, hogy mi a fontos. Ha akarok írni, akkor fogok is. 
Csak ki kell békülnöm önmagammal. Próbáld ki te is, Olvasóm. Megérdemled, ha már eljutottál idáig. :)

Említettem volt, hogy a múlt hét végét barátosnémmel töltöttem. Átruccantam kicsit hozzá, hogy megbeszéljünk ezt azt, megnézzünk egy hororr filmet, nah meg kifessük a körmünk. Esküszöm, hogy nem volt az utóbbi tervbe véve! A film viszont annál inkább. Már jó rég beszéltünk róla. Stella is írt már a közös horrorfilmezésről. Azt is említette, hogy nem idegen tőle ez a műfaj. Annyit azért had tegyek hozzá, hogy egyikünk sem komálja túlságosan az agyatlan ijesztgetéseket, a fölöslegesen képünkbe tolt vért, vagy épp az idióta szereplőket, akik akkor is halálra ijednének, ha egy meglepetésbulit szerveznének nekik. Szerintem a fantáziátlanság egyik ismertetőjegye, így én ~ kis naiv ~ úgy ültem le a gép elé, hogy semmi előismeretem nem volt erről a műfajról. Azt persze tudtam, hogy egy hororrban sok a képváltás, ijesztőnek akarják megalkotni a hangokat, a jelmezeket, és általában minden arra megy ki, hogy féljünk. Ismertem az alapvető kliséket és egy 2002-es filmben volt is. Például a legelején a  -tévétkikapcsolomvisszakapcsol- dolog annyira érezhető volt, hogy mosolyogtam rajta, aztán pár történetszállal odébb meg majd beszartam egy vonat zajától. Szóval egy null a hanghatásoknak. A klisék meg sosem érik el a hatásukat.:)

Ugyebár már ismeretes, hogy Japán az egyik szenvedélyem, s noha még nem írtam abba a részlegbe, amit ennek szentelek a weboldalamon, ami késik nem múlik. A kis Samara (Stella szerint Sadako) története is a szigetországból indult ki, ahogy már nem egy híres-hírhedt horror sztori. Majd a maga helyén még kifejtem részletesebben is, de a Japánok tudnak valamit ha ijesztgetni akarnak. Egy anime "csak" rajzolt figurákról szól, mégis egy kettőnél fel kell készülni a megmérettetésre. Mindent összevetve örültem, hogy az amerikai feldolgozást láttam. A japánhoz nem hiszem, hogy lett volna gyomrom. >.>

A történet maga egy jól összerakott, sok misztikus szállal megbolondított rejtély sztori. A főhős maga is időhiányban szenved, így tehát rohanunk az idővel versenyezve, és azt várjuk, hogy mi lesz amikor elüti az óra az utolsó percet... és akkor egy kicsit megnyugszunk, de megy tovább a film, amire egyből gyanakodni kezdünk. Jól tesszük, mert van a levegőben valami, ami azt mondatja velünk, hogy itt a vége, itt valaki csúnyán meghal. >< Amit nagyon tudok a horrorról, és biztosan nem spoiler, hogy a vége nem jó. Mindig bad ending van, akkor is ha azzal az egész filmet értelmetlenné, vagy meg nem történté, esetleg kuszává teszik. A lényeg, hogy legyen egy utolsó képkocka legalább, amiből mindenkinek lejöhet, hogy a világ vége ott van.... abban a kis spórában, vagy a következő arctámadó elsunnyogása mögött. >.> ( A Nyolcadik utas a halál volt a másik nagy horror, amit nem tartottam agyatlannak X3 )

A vége pedig még szolgált egy kis gondolkodnivalóval, amit egyáltalán nem vártam. Tehát pozitív csalódás. A japánok még erre is ügyeltek. ^^ Persze mi Stellával egyből kitaláltunk egyéb megoldásokat is, hogy mit lehetett volna még tenni, de ha belegondolunk, pont nem mondja el a film, hogy a szereplői végül hogyan is döntöttek. Csak azt tárták a szemünk elé, hogyan élték túl, a többi már a saját, azaz a mi döntésünk, hogy mit is csináltak az erkölcsi dilemmával. Ahogy azt Stella is írja, én a magam részéről nem emberként, hanem egy a Japán világban olyan népszerű "kami"ként gondolok Samarára. Ezek olyan "istenek" vagy "szellemek" a shinto hitvilágban, akik maguk döntik el, hogy mit akarnak magukkal kezdeni. Valaki segíti az embereket... ez éppen nem azt tette. Ráadásul egy kislány képében. Nagyon ravasz. 

Ami még szöget ütött a fejemben, hogy ugyebár (mint minden ilyen filmben) voltak ~ kötelező ~ áldozatok, akik nem igen tudtak erről, csak belekeveredtek a dologba. Ha összegeznem kéne, azt mondanám, hogy egy ilyen esetet a film szereplői két féleképpen tudták megúszni. Vagy nem kerültek vele kapcsolatba, vagy szövetséget kötöttek vele. Legyőzni nem lehetett! És ez félelmetes. És elgondolkodtató...

Aki olvasná Stella bejegyzését ehhez a témához itt a link.: syrup.blogger.hu/2014/10/29/a-kor

Sokáig nem írtam. 

Valójában nem vagyok napló írogató. "Akkor most üljünk le a kis füzetecskénk, néhol ~ monitorocskánk ~  elé, és meséjük el neki, hogy mi történt ma!" Kedves naplóóm. Ma is olyan szép volt minden. Reggel megreggeliztem, délben meg megebédeltem és annyira elteltem a sok finomságtól, hogy egy picit el is szundítottam az ágyon, amiott van a....

Aham. Ez volt az idillikus változat. Persze a világ fájdalmairól szóló bejegyzéseket nem mutatnám meg. :)

De ha már itt tartunk, épp Stellánál tartottam a hétvégét. Arról szólt a nagy csevej, (és nem, nem festettük ki egymás körmeit,... vagy jah de mégis), hogy írnunk kéne magunknak egy időbeosztást. Jó spontán emberekként ez eddig fel se merült, ám ahogy a felnőtt lét ~ höhh, szép kis  megfogalmazás ~ elközelgetik O.o, úgy vettük észre elfolyó napjainkat is. Túl sokat pepecselünk ezzel azzal ( jó sportos emberként nem a fürdőszobában, de azért nálam is van mit elpepecselni) és túl kevés idő adatik a valós dolgokra. Értem ezalatt azt, amit meg akartunk (volna) valósítani abban a tizenvalahány órában ami a napból állt. Leszámítva az étkezéseket. Szóval úgy döntöttünk, hogy ez így nem mehet tovább. Készítünk egy-egy napi/heti/havi időbeosztást, és akkor vélhetőleg a blog írást sem fogom kifelejteni. ^^

A mai nap volt az első igazi őszi reggel. Mármint nekem. Felkeltem, zuhog az eső. Nem volt meglepő, persze én is hallgatok időjárásjelentést (vagy esetleg a szüleimet, akik hallgatják azokat) de tény, hogy látni, és tudni nem ugyanaz. Ha tudod, hogy lesz eső, az egy elraktározott kis információmorzsa a sok sok egyébb között, azonban amikor kinyitod félálmosan a szemhéjjad és látod is, az azért már frankó.

Oké, had fejtsem ki jobban. Én imádom az őszt! Egyenesen szerelmes vagyok belé! Az ősz a legszebb és egyben legelhanyagoltabb évszakunk. Ha belegondolunk, tavasszal, a madarak csicseregnek a fejünk felett, undok bogárkák, meg tücskök terelik a figyelmünket a természet felé, télen pedig a hó olyan látványos, hogy vakok lennénk, ha nem vennénk észre. A nyár pedig, nos az egyértelmű... de az ősz! Az ősz saras, latyakos, az emebrek munkába sietnek és az iskolában is csak arra jó az őszi szünet, hogy behozzuk a házikat és felkészüljünk a beígért dolgozatokra, felelésekre. Egyetemen is ilyenkor van egy kis zh adag. Senki nem figyel oda az őszre, hacsak nem akar tudatosan! Pedig ezernyi színt visz elénk, a szellő egyenesen az arcunkba fújja az esőtől nedves  fák, bokrok illatát (nah meg elismerem a kipufogó gázt is, ám azt is tova viszi a szél), és számomra ez az az idő, ami misztikussá teszi környezetünket. Sejtelmesen fújdogál a szellő, vagy épp majd elsodor minket, szeszélyes az időjárás, és ha nem a lábunk elé meredünk bambán a metro felé (bosszankodva azon, hogy már megint esik! ) akkor soha nem látott szinorgiában lesz részünk. És még el se kellett mennünk érte a Bahamákra. :)

Igen! Még mindig nehéz blogot nyitni. 

Így úgy gondoltam maradok egy kicsit. Talán maradok amíg be nem zár a webnoode, mert miért ne? Ez is legalább annyira korlátozott, mint bármelyik ingyen blog kezelőfelülete, tehát az érzet meg van, csak kicsit más. Hát na bumm.

Elárulom, a weboldal készítés is nehéz. Ezt egy nap alatt képes voltam leszűrni. Egy született zseni vagyok. 
De térjünk rá arra, hogy miért írok most. Valakik örömére, esetleg bánatára kezd kialakulni bennem (kemény egy nap alatt), hogy mi is lesz a blogocskám célja. (Következetesen blognak titulálva a weboldalt) 
Nem nagy ördöngősség. Novellák, gondolatok. Azt lesz hívatott hírdetni az Enko, hogy én hogyan látom a világot, és esetleg még azt is, hogy a világ (egy része) hogyan lát engem. Ez egy blognak (alapvető) pont elegendő cél.

Tia. :)

A blog nyitás nehéz.
Valójában már el is bizonytalanodtam felőle. Mint látszik is, nem is blogom van, hanem egy ( és nem én akartam) oldalam. Minden amit megpróbálok, csak egy kis lépés egy újabb kudarc felé. De nem az a fajta ember vagyok, aki belebúsulna egy problémába. Lépek egyett, kipróbálok egy másik alternatívát. Ha nem blog, akkor legyen weboldal, nem de?! Közben meg persze azon agyalok, hogy oldhatnám meg a blogolást, meg mit rontottam el, mert nekem tudnom kell ugyebár mindent. A maximalista énem ilyenkor tud aktivizálódni rendesen. Amit egyszer eldöntöttem, az legyen is meg. Makacs elhatározással vagyok itt, és írogatok a weboldalamon létrehozott blogocskába. 

Hát. Így kezdődött el valami. (Ami talán semmi sem lesz) Ami reményeim szerint kinövi magát valahova.