A KÖR

Említettem volt, hogy a múlt hét végét barátosnémmel töltöttem. Átruccantam kicsit hozzá, hogy megbeszéljünk ezt azt, megnézzünk egy hororr filmet, nah meg kifessük a körmünk. Esküszöm, hogy nem volt az utóbbi tervbe véve! A film viszont annál inkább. Már jó rég beszéltünk róla. Stella is írt már a közös horrorfilmezésről. Azt is említette, hogy nem idegen tőle ez a műfaj. Annyit azért had tegyek hozzá, hogy egyikünk sem komálja túlságosan az agyatlan ijesztgetéseket, a fölöslegesen képünkbe tolt vért, vagy épp az idióta szereplőket, akik akkor is halálra ijednének, ha egy meglepetésbulit szerveznének nekik. Szerintem a fantáziátlanság egyik ismertetőjegye, így én ~ kis naiv ~ úgy ültem le a gép elé, hogy semmi előismeretem nem volt erről a műfajról. Azt persze tudtam, hogy egy hororrban sok a képváltás, ijesztőnek akarják megalkotni a hangokat, a jelmezeket, és általában minden arra megy ki, hogy féljünk. Ismertem az alapvető kliséket és egy 2002-es filmben volt is. Például a legelején a  -tévétkikapcsolomvisszakapcsol- dolog annyira érezhető volt, hogy mosolyogtam rajta, aztán pár történetszállal odébb meg majd beszartam egy vonat zajától. Szóval egy null a hanghatásoknak. A klisék meg sosem érik el a hatásukat.:)

Ugyebár már ismeretes, hogy Japán az egyik szenvedélyem, s noha még nem írtam abba a részlegbe, amit ennek szentelek a weboldalamon, ami késik nem múlik. A kis Samara (Stella szerint Sadako) története is a szigetországból indult ki, ahogy már nem egy híres-hírhedt horror sztori. Majd a maga helyén még kifejtem részletesebben is, de a Japánok tudnak valamit ha ijesztgetni akarnak. Egy anime "csak" rajzolt figurákról szól, mégis egy kettőnél fel kell készülni a megmérettetésre. Mindent összevetve örültem, hogy az amerikai feldolgozást láttam. A japánhoz nem hiszem, hogy lett volna gyomrom. >.>

A történet maga egy jól összerakott, sok misztikus szállal megbolondított rejtély sztori. A főhős maga is időhiányban szenved, így tehát rohanunk az idővel versenyezve, és azt várjuk, hogy mi lesz amikor elüti az óra az utolsó percet... és akkor egy kicsit megnyugszunk, de megy tovább a film, amire egyből gyanakodni kezdünk. Jól tesszük, mert van a levegőben valami, ami azt mondatja velünk, hogy itt a vége, itt valaki csúnyán meghal. >< Amit nagyon tudok a horrorról, és biztosan nem spoiler, hogy a vége nem jó. Mindig bad ending van, akkor is ha azzal az egész filmet értelmetlenné, vagy meg nem történté, esetleg kuszává teszik. A lényeg, hogy legyen egy utolsó képkocka legalább, amiből mindenkinek lejöhet, hogy a világ vége ott van.... abban a kis spórában, vagy a következő arctámadó elsunnyogása mögött. >.> ( A Nyolcadik utas a halál volt a másik nagy horror, amit nem tartottam agyatlannak X3 )

A vége pedig még szolgált egy kis gondolkodnivalóval, amit egyáltalán nem vártam. Tehát pozitív csalódás. A japánok még erre is ügyeltek. ^^ Persze mi Stellával egyből kitaláltunk egyéb megoldásokat is, hogy mit lehetett volna még tenni, de ha belegondolunk, pont nem mondja el a film, hogy a szereplői végül hogyan is döntöttek. Csak azt tárták a szemünk elé, hogyan élték túl, a többi már a saját, azaz a mi döntésünk, hogy mit is csináltak az erkölcsi dilemmával. Ahogy azt Stella is írja, én a magam részéről nem emberként, hanem egy a Japán világban olyan népszerű "kami"ként gondolok Samarára. Ezek olyan "istenek" vagy "szellemek" a shinto hitvilágban, akik maguk döntik el, hogy mit akarnak magukkal kezdeni. Valaki segíti az embereket... ez éppen nem azt tette. Ráadásul egy kislány képében. Nagyon ravasz. 

Ami még szöget ütött a fejemben, hogy ugyebár (mint minden ilyen filmben) voltak ~ kötelező ~ áldozatok, akik nem igen tudtak erről, csak belekeveredtek a dologba. Ha összegeznem kéne, azt mondanám, hogy egy ilyen esetet a film szereplői két féleképpen tudták megúszni. Vagy nem kerültek vele kapcsolatba, vagy szövetséget kötöttek vele. Legyőzni nem lehetett! És ez félelmetes. És elgondolkodtató...

Aki olvasná Stella bejegyzését ehhez a témához itt a link.: syrup.blogger.hu/2014/10/29/a-kor